Komplementer karácsony

2022.11.01

A halottak napjához számomra a szomorúság kapcsolódott gyerekkoromban; szomorúság, ami az ünnep szépségével vegyült. Azóta a halottaim száma nőtt, az ünnephez kapcsolódó érzéseim pedig összetettebbek lettek.

Idén úgy alakult, hogy nemcsak a koszorúk voltak örökzöldek, amiket a családi sírokra vittünk, hanem a csokrok is örökzöldből készültek, a mécsesek pedig pirosak voltak; és amikor mindent elrendeztünk a halottaink sírján, és szépen égtek a mécsesek is, akkor hirtelen tisztára karácsonyi hangulatunk lett.

És jobban átgondolva, ez az ünnep ugyanúgy a szeretetről szól, mint a karácsony (most egy pillanatra tegyük félre a karácsony kereskedelmi oldalát). Karácsonykor egy születés apropóján töltünk időt szeretteinkkel, halottak napján pedig azokkal vagyunk együtt, azokra emlékezünk, akik már nincsenek velünk. Akik karácsonykor már nem ünnepelhetnek velünk.

Ez érthető módon szomorúsággal tölt el bennünket, hiszen emberek, akiket szeretünk, már nem lehetnek a mindennapjaink részei, legalábbis úgy nem, ahogy korábban. A szomorúság, amit most érzünk, azt mutatja, hogy a halottunk fontos volt nekünk, hiányzik.

Nem éreznénk ezt a szomorúságot, ha nem szerettük volna, pontosabban, ha nem szeretnénk azt, akit elvesztettünk. Akit nem szeretünk, azt nem gyászoljuk, és nem emlékezünk meg róluk most sem. Szokták mondani, hogy a szeretet és a gyász ugyanannak az érmének a két oldala; akit szeretünk, meggyászoljuk, amikor elveszítjük.

Most, amikor halottainkra emlékezünk, a szeretetünk miatt tesszük ezt; a veszteség miatti szomorúsággal átszínezett szeretetet éljük meg ezekben a napokban.