Amikor gondolok valamit, lehet, hogy nincs igazam 

2022.12.01

Amikor gondolkodunk, akkor természetesnek vesszük, hogy egyetértünk saját magunkkal, természetesnek gondoljuk, hogy igazunk van. Pedig ez nem feltétlenül van így - és milyen jó, hogy ez így van.

Ezt beláthatjuk könnyen a következő kis játékkal. Mondjuk azt gondolom, hogy ma csütörtök van. Ez egy könnyen ellenőrizhető állítás, másodpercek alatt kideríthetem, hogy valóban, ma csütörtök van.

De tudom azt is gondolni, hogy ma szerda van. Vagy azt, hogy ma péntek van. Ugye, simán tudom akár egyiket, akár másikat gondolni, minden további nélkül megfogalmazhatom ezeket a gondolatokat, és akár teljesen biztos is lehetek abban, hogy igazam van.

Tehát tudom azt gondolni, hogy szerda van. Vagy azt, hogy péntek. És ebben az esetben van eszközöm arra, hogy ellenőrizzem, hogy a valóságnak megfelelő-e a gondolatom. Ha ránézek a naptárra, látom, hogy ma csütörtök van. Ebben az esetben tehát van egy objektív valóság, amivel össze tudom vetni a gondolatomat, és ha eltérést tapasztalok, akkor tudom korrigálni a gondolatot. Tehát tudom azt mondani, hogy tévedtem, ma nem szerda van, hanem csütörtök, és ennek a korrekciónak megfelelően tudom folytatni a napot.

Hogy most miért is írok erről a banális dologról? Azért, mert ez csak első pillantásra banális.

Néhány nappal ezelőtt olvastam egy hírt egy fiatal anyáról, aki vízbe fojtotta a csecsemőjét, mert azt gondolta, hogy a csecsemő alulfejlett és ő nem jó anya, mert nem tudja rendesen ellátni a gyerekét, és ezért majd felelősségre fogják vonni a csecsemő vizsgálatakor. A csecsemőről aztán megállapították, hogy életkorának megfelelő fejlettségű volt. Az anya gyermekágyi depresszióban szenvedett; sajnos ezúttal tragikus kimenetele volt a depressziónak.

Ez egy szélsőségesen tragikus példája annak, hogy milyen borzasztó következményekkel járhat egy objektíven nem igaz, de igaznak hitt gondolat. Több olyan mentális betegség is van, amelyekben a betegek igaznak gondolnak objektíven nem igaz gondolatokat; ezek közül a depresszióra jellemző gondolkodásmódot azért gondolom kiemeltem fontosnak, mert enyhébb formában olyanoknál is előfordulhat, akik a klinikai kritériumok szerint nem szenvednek depresszióban.

Vegyünk egy másik példát, és vizsgáljuk meg a következő gondolatmenetet. Mondjuk valaki azt gondolja, hogy: "Túl rövid lett a beszámoló, amit elküldtem a főnökömnek. Hát, ez az az anyag így tuti nem jó, sokkal többet lehetett volna írni. Ha nem lennék ilyen béna, akkor biztos tudtam volna többet írni. És most azt fogja gondolni a főnök, hogy buta vagyok, még egy-két ilyen húzás, és ki fog rúgni. És igaza is lesz, csapnivaló munkaerő vagyok."

A fenti gondolatmenetben a kezdő állítás az, hogy "túl rövid lett a beszámoló". Ez egy olyan állítás, ami objektíven kicsit nehezebben ellenőrizhető, mint mondjuk az, hogy ma milyen nap van, de azért lehetne ellenőrizni. Mondjuk azzal, ha az illető megkérdezi saját magától, hogy "Miről írhattam volna még a beszámolóban?" Ha erre van válasz, akkor előfordulhat, hogy vannak olyan dolgok, amelyek kimaradtak a beszámolóból. És ha ez így van, és szükségesnek látja az illető, akkor leírhatja a kiegészítést, és elküldheti a főnökének. A másik ellenőrzési mód az lehetne, hogy visszajelzést kér a főnökétől a beszámolóról - ha a főnök hiányol valamit, akkor majd elmondja.

A kiinduló állítás után azonban azt látjuk, hogy a gondolatmenet folytatódott, először egy feltételezett minősítéssel magáról az elvégzett munkáról ("ez az anyag így tuti nem jó") és a saját magának megfogalmazott szemrehányással ("sokkal többet lehetett volna írni"), aminek az alapfeltevése az, hogy nem végezte el olyan jól a munkát, ahogy lehetett volna. A következő lépésben már a saját magáról általánosan megfogalmazott negatív kép jelenik meg ("béna vagyok"), amit követ a főnökének tulajdonított lehetséges, de nem igazolt gondolat szintén saját magáról általánosságban ("azt fogja gondolni, hogy buta vagyok"), amiből egy elképzelt súlyos negatív következmény származik ("ki fog rúgni"). És a gondolatmenetet egy erős negatív általánosítás zárja ismét saját magáról ("csapnivaló munkaerő vagyok").

Látható, hogy a gondolatmenet a kezdő, még ellenőrizhető állítástól néhány gondolat után saját maga általános leértékeléséhez és egy feltételezett negatív, és valószínűleg szorongáskeltő kimenethez jutott el.

A kiinduló állítást lehetett volna ellenőrizni, és az ellenőrzés után korrigálni, ha szükséges. Még utána is van olyan állítás, amit meg lehetett volna kérdőjelezni ("ez az anyag így tuti nem jó" - biztos? csak attól, hogy rövidebb, mint ahogy gondolom, hogy jó lenne?), de utána a gondolatmenet gyakorlatilag elszabadult az illető ellenőrzése alól, és szinte örvényként húzta le, jó eséllyel lehangoltságot és szorongást okozva.

Ez a teljesen hétköznapi példa talán megmutatja, hogy mennyire fontos, hogy amikor gondolunk valamit, megkérdezzük magunkat, hogy biztos így van? Nézzük meg, hogy ellenőrizhető tény-e az, amit gondolunk - ha igen, akkor össze tudjuk vetni a valósággal. Ha a gondolatunk nem tény, hanem bármi egyéb: a véleményünk, más (feltételezett) véleménye, vagy a feltételezett következménye valaminek, akkor pedig még fontosabb, hogy gondoljunk arra a lehetőségre, hogy lehet, hogy nincs igazunk.

Minél hamarabb állítjuk meg az idézetthez hasonló gondolati örvényeket, annál kevesebb szenvedést okoznak.